A hallgatás bűze - Cigányok és a hazugság parlamentje

Ez már nem Magyarország. Ez egy díszletekkel kitapétázott hazugsággép, ahol a rasszizmus már nem suttog – ordít. Ahol a gyűlölet nem rejtőzik – menetel. Ahol a Parlament padsoraiban nem népképviselők ülnek, hanem dühös középszer, aki a hatalmat nem a népért, hanem a nép ellen használja.

Látszólag csak egy-két párt szítja a gyűlöletet – például a Mi Hazánk Mozgalom –, de az igazi bűn az, hogy a hatalom mindezt engedi, sőt, csendben megtűri. A kormány asszisztál, bólint, hallgat – és ezzel felhatalmaz mindenkit, aki cigányt, szegényt, mást akar kiszorítani. A gárda szelleme újra ott lebeg a szegregált falvak felett. A törvény már nem véd – a törvény szelektál.

De a legnagyobb undor nem azoknak jár, akik gyűlölnek.
A legnagyobb szégyen azoké, akik csendben tűrik. Akiknek kötelességük lenne felemelni a hangjukat – és mégis hallgatnak. És ezek nem mások, mint a roma vezetők.

Ők, akiknek az lenne a dolguk, hogy kiálljanak – inkább meghúzódnak. Akiknek példát kéne mutatniuk – inkább példátlanul árulják el a saját közösségüket. Akiknek az igazságot kéne mondaniuk – inkább hazugságot suttognak, hogy közben gazdagodjanak.

Ők azok, akik a népük nevében beszélnek – de már rég nem a népükről szól a történet. Csak róluk. Csak a pénzről. Csak a pozícióról.
Facebookon élőznek, interjúkban szerepelnek, fontoskodnak – miközben hátat fordítanak azoknak, akiknek sorsából és nyomorából ők lettek "valakik".

Ez nem vezetés. Ez árulás. Ez a legundorítóbb forma: belülről rohasztani el azt, amit kívülről már úgyis támadnak.

A romák ebben az országban évszázadok óta élnek, mégis 2025-ben szó szerint másodrendűnek számítanak. Papíron van joguk – a valóságban meg csak annyi, hogy hallgassanak, húzódjanak vissza, viseljék el. A betelepítési törvény? Nem név szerint, de célzottan rájuk mért ütés. Egy újabb pofon azok után, hogy már le se számoljuk a régieket.

Nincs képviselet. Nincs harc. Csak a művi fontoskodás. A retorikai füst, ami mögött csak csend és kollaboráció van.

A roma társadalom ott állhatna, mint kormányváltó erő. De ehelyett ott ül – a saját nyomorának nézőterén, miközben a saját vezetőik adják el őket kilóra. Már nem is sunnyogva, hanem nyíltan.